Holtpont, vagy zsákutca?

Ezt a posztot szintén egy könyv inspirálta, méghozzá a nagy sikerű Seth Godin – “A holtponton ne add fel!” című műve. A könyv a címe ellenére nem valami gagyi motivációs könyv, ami már elolvasásakor sem fogja meg az embert, de pláne nem hajtja hetekkel, hónapokkal, évekkel később.

Nem a könyvet fogom bemutatni, olvassátok el, inkább a központi gondolatát, illetve azt, hogy rám milyen hatást gyakorolt.

A könyv egy olyan kérdést vet fel, amivel talán mindenki találkozik élete során, szerintem többször is. Elsőre nem tűnik bonyolultnak, de ha alaposabban beleássuk magunkat, már nem is lesz olyan egyszerű…

Ez a helyzet, kérdés a következő:

Ez, ahol most vagyok, csak egy holtpont, vagy zsákutca?

Miért fontos ez?

Mindig, mindenhol halljuk, hogy “soha ne add fel”, meg azt, hogy “mindig menni kell előre”, meg azt is, hogy “ne hagyd magad eltéríteni az eredeti útról” stb. De mindig jó tanácsok ezek?

Nem.

Egy dolog tovább menni előre egy nehéz élethelyzetben, nem feladni a küzdelmet, de talán még ennél is nehezebb dolog azt eldönteni, hogy valóban kell-e küzdeni?

Akkor is menni kell előre az úton, ha az rossz irányba visz? Érdemes valamiért küzdeni, amit ha megkapunk, elérünk, nem is leszünk elégedettek vele? Ha a feláldozott energia sokszorosa annak, amit végül nyerünk az egésszel?

Na jó, akkor most mindent fel lehet adni? Természetesen nem, éppen ez az, amit nagyon nehéz eldönteni.

Fontos, hogy az eredményt, a végcélt tartsd szem előtt, mert van (kell, hogy legyen) olyan dolog az életedben, amiért tényleg BÁRMIT megtennél, na azért meg is kell tenni bármit. Viszont lesz olyan is, amikor bizony a végcélt megvizsgálva rádöbbensz, hogy talán nem is kéne ebbe az irányba haladnod, mert ez zsákutca.

Hajlamosak vagyunk megszokni dolgokat. Megszokjuk a munkahelyünket, lakhelyünket, párkapcsolatunkat, egyetemünket, táplálkozásunkat  és még sorolhatnám. Ez nem mindig, sőt, általában nem baj.

De van, amikor nem vesszük észre, hogy egy úton megszokásból haladunk és nem azért, mert tényleg ezt az utat szeretnénk. Jön egy akadály és mi mindent megteszünk, hogy áttörjünk rajta, hiszen nekünk ugye ezen az úton KELL haladnunk.

Mindent megteszünk, hogy maradjunk a munkahelyünkön, de tényleg ez a munkahely kell nekünk? Elviseljük párunk hülyeségeit, veszekszünk, hogy együtt maradjunk, de tényleg azért, mert valóban Őt szeretjük, Ő kell nekünk? Szenvedünk az egyetemen, de elvégzésekor biztosan olyan diplománk és munkahelyünk lesz, amit MI szeretnénk?

Ha ezekre a kérdésekre (és javaslom, hogy tegyél fel magadnak hasonlókat, minél többet) igennel válaszolsz, akkor remek.

De vannak helyzetek, amikor bizony fel kell adni a harcot, pontosabban (mivel a  hideg kirázott, ahogy ezt leírtam), rá kell ébrednünk, hogy el kell kanyarodnunk, vissza kell fordulnunk, mert egyszerűen nem a megfelelő harcot vívjuk.

Ez a nehéz, ezt eldönteni, hogy most igenis küzdenünk kell, vagy felesleges. És ez a “felesleges” döntés nem szabad, hogy a gyengeségből adódó feladás legyen. Csak akkor szabad “feladni”, ha ez az egyetlen racionális döntés, nem akkor, amikor ez a könnyebb út!

Sokszor feladni valamit, legalább olyan nehéz, mint küzdeni érte. Akinek ért már véget hosszú párkapcsolata, hagyott már ott munkahelyet, ment tönkre vállalkozása, hagyott abba egyetemet, valószínűleg tudja ezt nagyon jól.

Ugyanakkor, bármennyire is kellemetlenek ezek a helyzetek, illetve a döntést követi egy rövidebb-hosszabb kemény, nehéz periódus, általában utólag jó döntésnek bizonyulnak.

Én pl. személy szerint nem kevés vergődés és 5 félév után váltottam egyetemet és kezdtem gyakorlatilag 0-ról. Könnyű volt meghozni a döntést? Nem. Azonnal jól éreztem magam a döntés meghozatalakor? Nem. De végül megérte? Abszolút!

Minél többet vagyunk a helyzetünkben, annál nehezebb a döntést meghozni, viszont annál kisebb a bizonytalanság. Az első félév után viszonylag könnyen ott lehet hagyni az egyetemet, csak 1 félévet buktunk, ugyanakkor, honnan tudjuk, hogy nem csak az eleje ilyen?

Én 5 félév után tudtam, hogy nem lesz jobb, viszont már belefektettem 5 félévet. Most akkor mi a helyes döntés?

Nálam viszonylag könnyű döntés volt, de mondjuk 15 év munkaviszony után ez roppant nehéz lehet, habár viszonylag biztosan el tudjuk dönteni, hogy maradnunk kell, vagy el kell jönnünk, itt viszont bekapcsolódik a megéri-e érzés?

Igazság szerint, ha biztosan tudjuk, hogy el kell jönnünk, akkor a helyes, ha eljövünk. Ok, ez most nem hangzott hatalmas bölcsességnek, de könnyen előjönnek a “ha ennyit kibírtam, akkor már maradok”, “hátha könnyebb lesz (15 év után?)”, “15 évet belefeccöltem, nem kezdek semmit elölről” stb.

Póker közben sokszor megfigyeltem, hogy nagyon sokan, sokszor saját bevallásuk szerint is azért nem dobták be a lapjukat, amikor egyértelműen látták, hogy nem nyerhetik meg a leosztást, mert már annyi zsetont betettek. Innen ez hülyeségnek hangzik, de ha tovább forgatom, akkor még inkább: ha a vállalkozásodba beleöltél 4 millió Forintot, BIZTOSAN TUDOD, hogy csődbe fog menni, akkor is logikusnak tartanál még akár csak 1 Ft-ot is beletenni? Ugye, hogy nem. Na ugyanez a helyzet a 15 éves munkaviszonnyal, ahol biztos vagy benne, hogy nem az a Te utad. Tehát önmagában az eltöltött idő/energia/pénz nem szabad, hogy befolyásoló tényező legyen.

Nehéz döntés ez, elismerem. Szerintem nagyon ritkán lehetsz biztos az ilyen esetben meghozandó döntés helyességéről, mindig ott lesz a “de mi van, ha?”.

Ugyanakkor egyik kedvenc mondásom, hogy a “rossz döntés is jobb, mint a semmilyen”.

Csak rajtad áll: döntsd el, hogy váltanod kell, vagy maradsz, de bármelyik mellett is teszed le voksodat, kötelezd el magad és más alternatíva ne létezzen: küzdj, vagy fordulj vissza!

Kép forrása: Andrew Mason

MEGOSZTÁS